Copyright © 1998-2019 Daska Könyv
Nádasi Katalin,
egy fehér indián
A könyv egy városba kényszerült, a természet szépségét és szabadságát nehezen
nélkülöző, a városi ember idegenségét elfogadni nem tudó, szomorú kisfiú
vallomásával indul.
„Elkerültünk Kecelről, a nagy iskolaudvarról. Pestújhelyen egy ütött-kopott sárga
bérház szűk szobája lett az otthonunk. Sötét, hideg odú. Rabcella volt nekem az a
szoba. (…)
Kint az utcán sárga keramitos volt az út. Tele teherkocsival, autóval, kerékpárral. Az
emberek köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Se egy „dícsértessék”, se egy
„adjon Isten”… Mindenki idegen volt mindenkinek. És sehol egy kis zöld fű. Vagy
legalább egy darab homokos árokpart!… (…)
És megsirattam Kecelt. A nagy iskolaudvart. A zörgő szekereket. A hosszú, jegenyés
utakat. A búzaföldeket. Az akácosokat. A tanyákat. A halastavakat. A gulyát. A kondát.
A hajnali tülökhangot. És minden kis fűszálat. Minden kis porszemet... (…)
Először arcomon patakzott a könny. De azután befelé gördült és a lelkemet öntözte
végig… (…) Végre rámtekíntett a Gondviselés és a rideg, sötét odúba is besütött a
napsugár. A hang ösvényén jött ez a fény. Kürtszó hozta, amit cserkészek fújtak!
Cserkészek! Csodálatos hősök voltak ők előttem. Hiszen úgy hallottam: az erdőket,
mezőket barangolják minden szabad idejükben! Fürdenek a folyókban! Másszák a
hegyeket! Árvalányhaj van a kalapjukon… És napfény a szívükben.”
Így lelkesül föl a tizenkét éves gyermek, Borvendég Deszkáss Sándor, a
természethez oly sok szálon kapcsolódó cserkészet megismerésén. Lázas szívvel
keres egy világot, egy életformát, egy gondolkodásmódot, amely Magyarországon
már a századelőn sem létezett, s amely iránt attól a pillanattól mély elkötelezettséget
érez, hogy egy földrajz órán, először hall az indiánokról. Már akkor úgy tartotta a
tudomány, hogy ez az emberfaj hamarosan eltűnik a föld színéről. Azonnal úgy érzi,
hozzájuk, közéjük tartozik és felelős a megmaradásukért. Maga sem érti a titokzatos
és gyötrő vágyakozást, ami hajtja őt, és végképp misztikussá varázsolja vonzódását
szülei aggodalmasan emlegetett, rejtelmes szava, melyet újra meg újra kimondanak,
valahányszor indiánokról beszél: Atavizmus!
Az említett földrajz órán nyomban elhatározza, hogy ha felnő, az indiánok között fog
élni és megmenti őket a pusztulástól, „feltámasztja” az indián népeket. Templomba is
elmegy:
„Letérdeltem és csendes suttogással szóltam az Egek Urához: Édes jó Istenem, ne
adj nekem semmi örömet, csak azt engedd meg, hogy ez a tervem sikerülhessen…”
A cserkészélet alapozza meg edzettségét, itt tanul fegyelmezettséget, és kiváló
parancsnokuknak köszönhetően azt is megérti, hogy a szabályokra, nem mint az
embert gúzsba kötő béklyókra kell tekinteni, hanem mint a közösségek megtartó
oszlopaira. Életének különös fordulatai, mintha eleve elrendeltséget mutatnának, és
egyre közelebb viszik őt az indiánokhoz. Egy, a budai hegyekben tett kiránduláson,
kis híján mély barlangba zuhan, és egy véletlenül arra járó amerikai újságíró, mint
kiderül egy soson indián menti meg. Megismervén a fiú régóta tartó vonzódását és
elhatározottságát az indiánok megmentésére, mélyen meghatódik, maga is valami
sorsszerűséget lát találkozásukban, és másfél évig minden idejét annak szenteli,
hogy valamennyi indián tudományra megtanítsa a gyermeket. Amikor újságja
visszarendeli Amerikába, Isten előtt fiává fogadja az ifjút, és a Fehér Szarvas nevet
adja neki: „Ezt adom emlékbe neked, fiam, mert nemes vad vagy, mint a szarvas, és
nem a bőröd, de a lelked fehér… Beszéltem.”
Később, levélben elküldi neki Amerikából a szabad sosonok törzsének oklevelét,
melyben örök időkre tiszteletbeli főnökükké választják Fehér Szarvast.
A fiú orvosnak készül, és tanulmányai mellett, létrehozza a Magyar Indiánok
Egyesületét. A tagok, különféle munkák vállalásával keresik meg a pénzt arra, hogy
az egész világra kiterjedő levelezésbe kezdjenek az indiánok érdekében, angol,
spanyol, francia, portugál és német nyelven. Felhívásuk, melynek jelszava: „Segítsd
az indiánokat, ahol csak lehet!” – világszerte óriási visszhangra lel, és fölkelti az
érdeklődést tevékenységük iránt.
A vágy, hogy tegyen valamit az indiánok megmentéséért, egyre erősödik benne, s
furcsa elhivatottsága arra készteti, hogy megszakítva orvosi tanulmányait, elinduljon
az indiánok földjére. Szándéka akkor érik cselekedetté, amikor édesapja föltárja neki
a nagyapja történetét, és megtudja, hogy ő ugyanilyen szenvedélyes szeretettel
szolgálta az indián nép megmaradásának ügyét. Kilenc-Vadlúd-Az-Égen főnök (a
nagyapa ezt a nevet kapta az indiánoktól), egy ideig közöttük is élt Amerikában,
tervet dolgozott ki „a faj feltámasztására”, de családi kötelezettségei miatt munkáját
félbehagyva, haza kellett térnie. A lelke belepusztult ebbe a kényszerbe, s halálos
ágyán kinyilvánította akaratát, hogy unokája legyen műve folytatója. Sándor szülei,
akik féltek, hogy gyermekük is elmegy majd az indiánok közé, sokáig titkolták a
nagyapai „örökséget” és ezért emlegették folyvást aggodalmasan az atavizmust, ami
átöröklést, az egyik ősre való visszaütést jelent.
Innen már nincs megállás: temérdek áldozat- és kockázatvállalás, előre nem látható
akadályok legyőzése után, különböző indián törzsek segítségével összejárva fél
Kanadát is, végül megérkezik Montanába, arra a helyre, ahol nagyapja fölépítette a
„Vörös Faj Abroncsát”. Álmai szerint ez egy rendkívüli képzést adó iskola, amelybe
valamennyi törzs elküldi legjobb fiait, hogy megtanulják összefogást, mint az indián
népek és kultúrák megmaradásának alapfeltételét, és a Természetben való élés
legfontosabb tudományait, a 24 „próbát”. Akik itt mindent megtanulnak, azokból
lesznek később a törzsek vezetői. Az iskola működik, de nem tökéletesen, mert
Kilenc Vadlúd nem tudta befejezni alkotását. Távozásakor azonban becsületszavát
adta az indiánoknak, hogy egyszer visszatér, és befejezi. A törzsek azóta is (34 éve)
várnak, noha tudják, hogy a hatalmas tudása miatt a Sziklás Hegyek Varázslójaként
is emlegetett ember – már régen meghalt. Az indiánok azonban tudják, hogy a
becsületszó a halottakat is köti.
Amikor Fehér Szarvas megérkezik Montanába, Ülő Sas mohawk törzsfőnök
döbbenten tekint rá: azonnal fölismeri benne Sziklás Hegyek Varázslójának unokáját,
aki megjelenésében tökéletesen olyan, mint nagyapja volt egykoron. A „Vörös Faj
Abroncsában” Fehér Szarvas maga is elvégez néhány „próbát”, és ezalatt csodálatos
élményekben van része. Ilyen, a természetben 9 napos egyedüllétet követelő „Bölény
próba” során szerzett tapasztalata is:
„…aki a magányt megismeri, az meg is szereti és vágyakozik mindig utána… És az
ilyen emberre sohasem tud hatni a tömegek akarata, mert erős bástyája néki mindig
a saját, önálló gondolatvilága…”
Fehér Szarvas minden segítséget megkap az indián törzsektől, és sikeresen befejezi
küldetését. Végül feleségül veszi Wap-O-t, a törzsfőnök szépséges leányát, akit már
Amerikába érkezése pillanatában megszeretett.
Az indiánok pedig, ünnepélyesen visszaadják Sziklás Hegyek Varázslójának a
becsületszavát.
Napjainkban különleges küldetése lehet Fehér Szarvas könyvének. Középszerűség
és igénytelenség uralta világunkban a fiatalság végre találkozhat benne a létezés
olyan formájával, amely fölemeli, megerősíti a lelket és megnemesíti az életet. A mai
gyermekek előtt szinte ismeretlenek azok a játékok, melyekben komolyan próbára
tehetik saját képességeiket, testi-lelki erejüket, bátorságukat, fegyelmezettségüket,
talpraesettségüket és megmutathatják, hogy képesek önzetlenül alárendelni saját
kényelmüket egy magasabb célnak vagy a közösség érdekének – miként a szerző
tette kisfiú korában, cserkészként. Ugyancsak bámulatba ejtő a már felnőtt író sok-
sok lelki és fizikai erőfeszítése azért, hogy a kitűzött cél elérésére képes, és az
indiánok megbecsülésére méltó legyen. A „gyorsan és készen kapni mindent” elv
világában, az olvasó rácsodálkozik a szinte tapintható változásra, fejlődésre, amelyet
ezek a vállalt megpróbáltatások előidéztek az író személyiségében, s amelynek
eredményeként elnyeri az indiánoktól a megtisztelő „főnök” címet. Nem is a fizikai
próbák a legnehezebbek ebben a folyamatban, hanem annak a bölcsességnek a
megszerzése, amelyet csak a „testvérek vagyunk” fogalom teljes átélése, a
természetbe való csendes belesimulás, a szemlélődés, a létezésben való valamennyi
élő és élettelen társunk megismerése, megértése és olyan mérvű tiszteletben tartása
adhat, amilyet az ember önmagának is kíván.
Az író úgy meséli el történetét, hogy az olvasó örömmel azonosul vele, és egy
pillanatra sem vágyik kivonni magát a főszereplővel történő események hatása alól. A
szerzővel együtt kalandozzuk végig a kisfiú kamaszodásának és ifjúvá érésének, a
cserkészélet romantikus és romlatlan világának, majd a fiatal felnőtt – már
felelősségvállalással teli – tudatos küzdelmének szép és izgalmas fordulatait, és
végül hálásak vagyunk, hogy elkísérhettük az írót ezen az úton.
A Szikláshegyek Varázslója csodálatos könyv. Az olvasó – bármilyen életkorú is –
megérti Borvendég Deszkáss Sándor olthatatlan vágyát a természetesség, a
kölcsönös tiszteletadás és segítségnyújtás, a fegyelmezettség és a föltétlen
megbízhatóság kultúrája, az észak-amerikai indián kultúra iránt.
Az olyan közösségekben, amelyekben magától értetődő, hogy még a holtak is állják
a szavukat, boldogabb a gyerekkor, méltósággal teli a felnőtt lét, és szebb az
öregség. Öröm és tanulság megismerni őket.
Nádasi Katalin: A Szikláshegyek varázslója
Könyv és Nevelés c. folyóirat 2005/3